Tavaly ilyenkor...

 Ezt a bejegyzésemet pár napja írtam , végül hosszas latolgatás után úgy döntöttem, hogy közzéteszem.
Szolgáljon  tanulságképpen másoknak, akik szintén cipelik a hátukon a keresztjüket.

Rövid történet a szeretetről, ragaszkodásról, arról, hogy minden relatív és aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli.

         *          *          *          *         *        *        *

2010.január 11. 8 óra 30 perc.

Talán utóljára megcsókolom a férjemet, megsímogatom a kezét, majd intek neki, miközben Őt betolják a Kardiológiai Intézet szívsebészeti műtőjébe, hogy tripla Bypass- műtétet hajtsanak végre rajta, azaz, hogy mindhárom szívkoszorúserét kicseréljék. 44 évesen.
Ő viccelődik a műtősfiúval, puszit dob nekem és azt mondja: Ne izgulj Kicsianya, nemsokára találkozunk!
Becsukódik a műtőajtó. Én kinn...
Megkezdődik életem legnehezebb 3 órája, a várakozás.

11 óra 30 perc.

Nyílik a műtőajtó, Dr. Juhász Boglárka (az első magyar női szívsebész) mosolyogva megnyugtatott, hogy a műtét sikerült, minden rendben.
Huhh!
Holnap letolják az Intenzív osztályra, ott meglátogathatom. Holnap. És addig mit csináljak? Tök egyedül?
Gondoltam, hazamegyek és végre jól kibőgöm magam és megkönnyebbülök, hisz a férjem felépül, visszakapom, együtt maradhatunk.
De nem jöttek a könnyek.
Azóta sem.
A férjem  -  hála  Dr. Juhász Boglárkának, Prof. Andréka Péternek, Dr. Csillik Andreának, és a nővérek szakszerű és emberséges munkájának - felépült. Sosem lesz 100%, de velem van.
Megtanultuk a napjainkat nem betegségtudatban élni, hanem együtt élni ezzel az állapottal.
De a Damoklesz kardja mindíg itt lebeg felettünk és sajnos lebegni is fog.

A lényeg az, hogy Kicsianyának van Kicsiapája és minden együtt töltött nap ajándék!
Boldog vagyok, mert minden nap kapok ajándékot! Az Élettől.

Szívműtét után 2 héttel Sopronban, a Szanatóriumban:

Majd a májusi topiktalin: